orszagos_intezetek.png
gyermekalapellatas_hu.png
egeszseg_hu
banner_egeszsegfejlesztes_folyoirat.png
reach_2018_2.png
norveg_vedono.png

Dr. Kertai Pál - Dr. Lun Katalin: 250 éves a magyar tisztiorvosi szolgálat

2007.09.26. Nyomtatás
Twitter

A megújult ÁNTSZ 10 éves jubileumi ülésén elhangzott előadás alapján

magyar tisztiorvoslás 1752-től 1848-ig

Az 1697-ben lezajlott zentai csata véget vetett a 150 esztendős török uralomnak, de nem számolhatta fel a nyomorúságot, amelyet a történelmi Magyarország területén dúló háborúk okoztak. A többségében silány, rágcsálóktól elárasztott lakásokban meghúzódó, éhező, fertőzött ivóvizet fogyasztó, eltetvesedett lakosság jelentős része járványos betegségeknek esett áldozatául, annál is inkább, mert korábban létesített ispotályai romokban hevertek, kevésszámú orvosa pedig a viszonylag épen maradt gazdagabb városok felé húzódott vissza. Az akkori adatok szerint a pestisben elhunytak száma a XVIII. században mintegy másfélmillióra volt tehető, az 1760-70 év közötti években 25 ezren haltak meg himlőben, a régóta dúló syphilis járvány áldozatainak a száma a XVIII. század vége felé érte el a csúcsot, és jelentős lehetett a typhus abdonimalis, a dysenteria, a hepatitis A, a typhus exanthematicus és a malária halálos áldozatainak a száma is. Hogy a helyzet súlyosságát a bécsi kormány is felismerte, bizonyítja, hogy a Magyar Királyi Helytartótanács 14 bizottsága közül az egyik a "belbátorság, rendészet és egészségügy" nevet viselte, és 1724-ben arra kötelezte a megyéket és jelentősebb városokat, hogy fizetett orvosokat alkalmazzanak a szegény betegek ingyenes gyógyítására és néhány járványügyi feladat ellátására. Több évvel később egy olyan császári dekrétum jelent meg, amely az alkalmazott orvosok ezen kötelezettségeit a közegészségügyi állapotok megfigyelésével és a viszonyok megjavításának szorgalmazásával egészítette ki, és a munka összefogásával az újonnan kinevezett "megyei physicusokat" bízta meg. Ez a pontosan 1752-ben kelt dekrétum tekinthető a magyar tisztiorvosi szolgálat alapító okiratának. A szolgálat kitűnően képzett főorvosokból állhatott, amit az bizonyít, hogy az első magyar egészségügyi törvény megalkotásában az európai hírű van Sweeten és Charnot társaságban Skollanits Ferenc, Pozsony vármegye "physicusa" is részt vett. Valószínű neki és kollégáinak is köszönhető, hogy a törvény bevezető sorait, és egészét már akkor a megelőzés szelleme hatotta át.

A törvény bevezető mondatai magyar nyelvű fordításban a következőképpen hangzanak: "Mi Mária Terézia, gondoskodásaink között, amellyel országaink és örökös tartományaink épsége fölött őrködünk, legfőbb gondunk alattvalóink egészségének megőrzése .... amiről a már felállított teendőinkben hasznosan működő hatóságok ékes bizonyosságot tettek"

Az említett törvény - az 1770-ben kihirdetett Generale Normativum in Re Sanitatis - többek között megerősíti a "megyei physicus"-i rendszert és a hatósági orvosi kart központi szakmai vezetésnek rendeli alá. A törvény és kiegészítő szabályzatain alapult a magyar egészségügyi közigazgatás 1849-ig. A kiegészítő szabályzatok közül a továbbiakban mindössze kettővel foglalkozunk: az egyik a megyei és megyei jogú városok physicusainak" feladatairól szól, a másik egy országos főorvosi pozíció megszervezéséről.

Ami az elsőt illeti, 1787-ben jelent meg a "physicusok" számára írt működési szabályzat, amelynek latin nyelvű változata az "Instructio Officiosa pro Physicis Comitatensibus", míg magyar nyelvű változata a "Tiszti oktatás a vármegyék orvosdoktorainak számára" címet viselte. A szabályzat a "physicusok" feladatává teszi a községek egészségügyi szemléjét, a járványok elleni küzdelmet (így a betegek elkülönítését, járványügyi zárlat elrendelését, majd később a himlőellenes oltóanyag beszerzését, tárolását és szétosztását) a füvek és gombák ismeretét, a gyógyszertárak ellenőrzését, a megye területén élő egészségügyi személyzet (orvosok, sebészek, gyógyszerészek, bábák) szakmai felügyeletét, a bábák oktatását, a kuruzslók üldözését, a "cura publicorum nosocomiorium"-ot, azaz a közkórházak ellenőrzését, végül a törvényszéki orvosi teendőket. Az ellenőrzésekről, és általában a megyei egészségi állapotáról negyedévenként kellett "számoló" jelentést írni. Annak ellenére, hogy a "physicusok" a másodrendű köztisztviselők (akkori nevükön szegődött szolgák) rosszul fizetett kasztjába tartoztak, az orvostársadalom legkiválóbbjai választották ezt a hivatást (pl. Segner János, Kitaibel Pál, Hatvani István, Weszprémi István, Csapó József).

Ezen a helyen érdemes idéznünk Győri Tibor, a neves orvostörténész 1936-ban írt munkájából: "Hozzávetőleg 1848-ig ... azt látjuk, hogy a tanszéki pályázatok kiírásakor többnyire a vármegyei és városi tisztifőorvosok (helyesebben: physicusok) köréből jelentkeznek pályázatok - érthetőleg, mert hiszen ők képezték az a reservoiret, amelyből az 177-i Ratio CCV §-a is ilyenkor meríthetni számított. Már az eddig, 1795-ig kinevezett orvoskari tanárok között is ott találjuk Ráczot, Stipsicset, Scönbauert, Schraudot, akik a tiszti orvosi szolgálatból kerültek kathedrára, és méltán, mert ezeknek az orvosoknak a csoportja volt már csak az állásukhoz fűzött követelményeknél fogva is a legképzettebb rétege az ország orvosainak".

Mint fentebb említettük, a másik kiegészítő szabályzat a megyei és megyei jogú városi physicusok központi szakmai felügyeletéről szólt. II. József 1786-ban a Helytartótanács kebelén belül egy országos főorvosi állást, akkori nevén "Protomedicus Regni Hungarie" státust létesített azzal a céllal, hogy az ellenőrzést gyakoroljon a "physicusok" felett. Egy év múlva már ki is írták a pályázatot, amelyet Veza (Vezza?) Gábor valószínű olasz származású orvos nyert el. Életéről és tevékenységéről nem sokat tudunk, de nagytudású ember lehetett, mert kinevezésével egyidőben az egyetem orvoskarának felügyeletével is megbízták és a helytartótanács tanulmányi bizottságának orvosi előadója lett. Halálát követően 1849-ig a "protomedicusi" status megszűntéig öten váltották egymást, közöttük Lenhossék Mihály, Stáhly Ignác és Bugát Pál. Velük egyidőben Erdélyország egészségügyét külön "protomedicusok" igazgatták, köztük az oly tragikus véget ért, közvetlen Newton-tanítvány Kölössényi Sámuel. A "protomedicus" feladatait tartalmazó utasítás - az Instructio Officiosa pro Regni Protomedico - 1802-ben jelent meg, és ennek alapján ma már el tudjuk képzelni, mi lehetett napi tevékenysége. A szabályzat szerint ugyanis a "protomedicus"

a) a Helytartótanács egyik bizottságának orvosi előadója, az orvosi ügyek felügyelője

b) a kegyes alapítványokat kezelő bizottság elnöke

c) a pest-budai kórházak felügyelője

d) az ország teljes egészségügyi személyzetének őrzője

e) az orvosi könyvek cenzora és revizora.

Így látszik célszerűnek megemlíteni, hogy a nyelvújítás sodra nem kerülte el a közegészségügyi rendészetet sem. A megyei és városi "physicus" kifejezés helyett egyre többen kezdték használni a megyei és városi "főorvos" kifejezést, és a "protomedicust" is lassan felváltotta az országos főorvos cím. A névváltozással azonban nem mindenki értett egyet. Egy 1839-ből származó vélemény szerint például " ..... a physicus elrendeltetése nem annyira a betegségek orvoslása, mint inkább a közegészségügyre felügyelés". Talán ekkor született kompromisszumként a "tisztiorvos" és a "tisztifőorvos" elnevezés. Bárhogyan is nevezzük, egy a fontos: 250 évvel ezelőtt megszületett egy szervezet, amely a sír széléről hozta vissza a magyar közegészségügyet, felszámolta a pestis-járványokat és kiváló szakemberek segítségével a korszerű tudományos eredmények felhasználásával igyekezett javítani a lakosság egészségi állapotán.

A mondottak alátámasztására egy példát szeretnék felhozni. Jenner 1798-ban jelentette meg a himlőoltásról szóló sorsfordító könyvét, és az akkori közlekedési és híradási viszonyok ellenére Bene Ferenc és Nagy Sándor "physicusok" már 1800-ban egy rövid, 1802-ben pedig Bene Ferenc egy hosszabb tanulmányt jelentetnek meg a vakcinációról. Ezzel egyidőben megkezdődnek az első - igaz, még szorványos - himlőoltások és a Helytartótanács egészségügyi osztálya már jelentést kér a megyei "physicusoktól" a tapasztalatokról. 1804-ben pedig Schraud Ferenc "protomedicus" már olyan rendeletet ad ki, amelyben külön-külön kéri feltüntetni az oltott és nem oltott, himlőben elhunytak adatait. Mindezt akkor, amikor Angliában még éles vita folyt az oltások hasznosságáról és további 66 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a poroszok ellen harcoló francia hadseregben végre elrendeljék a katonák himlőoltását.

Sajnos a magyar egészségügy fejlődését a szabadságharc leverése durván megtörte. Mindent elölről kellett kezdeni.

A magyar tisztiorvoslás 1849 és 1918 között

Az abszoliticizmus korában ismét romlott a magyar közegészségügy helyzete. Igaz, a megyei és a tv. hatóságú városok tisztifőorvosai még dolgoztak - maga Fodor József is a tisztiorvoslás tárgyköréből nyújtotta be habilitációját 1869-ben - de a hatóságtól nem kaptak jelentős támogatást, és az országos főorvosi státust sem töltötték be 1862-ig, amikor Hollán Adolfot nevezték ki erre a pozícióra. Eközben a lakosság köréből a század második felében fél millióan haltak meg kolerában, és évente 60 ezer volt a tuberculosisban és 15 ezer a diftériában elhunytak száma. Pusztított a hastífusz, a szifilisz, a malária, és nagy volt a trachomában a golyvában, az angolkórban, a pellagrában, a higany-ólom és foszformérgezésben megbetegedettek száma, rohamosan terjedt az alkoholizmus. Ezek ismeretében nem keltett nagy meglepetést Fodor József megállapítása, hogy a magyar lakosság születéskor várható átlagos élettartama 1872-ben 11 évvel volt rövidebb, mint Franciaországban és 19 évvel rövidebb, mint Angliában.

A bajokban segítendő, 1863-ban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pesti nagygyűlésén Csatáry (Grosz) Lajos Bihar megye tisztifőorvosa indítványt tett "az ország közegészségügyi és orvosi ügyeinek rendezésére" és javaslatára egy szakorvosi bizottság tervezetet dolgozott ki. Tőlük függetlenül egy másik bizottság, amelynek tagjai között nem kisebb személyiségek szerepeltek, mint Balassa János, Markusovszky Lajos, Jendrassik Jenő és Korányi Frigyes ugyancsak kidolgozott egy javaslatot, amely a három legsürgősebb tennivalónak egy közegészségtani tanszék felállítását, egy közegészségügyi tanács életre hívását, és egy közegészségügyi törvény megalkotását tekintette. Így történhetett meg, hogy mire a kiegyezés utáni első magyar kormány megalakult, a belügyminiszter Winckelhelm Béla asztalán kétféle javaslat is feküdt: a belügyminiszter Balassa János és baráti körének beadványát fogadta el. Ezután megindult a törvényalkotás gépezete, amelynek munkájában az országos főorvos oroszlánrészt vállalt, de a törvény - igaz, Európa egyik legmodernebb törvénye - csak ennél később született meg. Maga a jogszabály az "1876 XIV. törvényczikk a közegészségügy rendezéséről" címet viseli, és a következő három paragrafuson nyugszik:

"1. § A közegészségügy vezetése az állami igazgatás körébe tartozik.

2. § Mindaz, ami a közegészség fenntartására, javítására és megromlottnak helyreállítására szolgál, hatósági felügyelet és intézkedés, a közegészség elleni kihágások pedig rendőri bíráskodás tárgyát képezik.

3. § A hatóság a felügyeletet panasz bevárása nélkül is időnkénti szemlék és vizsgálatok által gyakorolja"

Ennek a három alapelvnek a végrehajtását - amely a mai tisztiorvosi tevékenységnek is alapja - a törvény a hatósági orvosokra bízta. Hogy célját elérje, szabatosan határozta meg feladataikat a levegő, a talaj, az ivóvíz, az élelmiszerek, a lakások, az iparműhelyek, az iskolák, az árvaházak, a kórházak, a tébolydák és a börtönök közegészségügyi követelményeinek megállapítására és ellenőrzésére, az orvosi, gyógyszerészi, szülésznői és halottkémi szolgálat előírásának betartatására, a gyógyfürdők és ásványvizek előállításának felügyeletére, a hajók és vasutak közegészségügyi helyzetének ellenőrzésére, a kuruzslás megakadályozására.

A törvény a hatósági orvosok új hierarchiáját építette fel. Alapfokon a községi és több községre kiterjedő joggal a körorvosok láttak el - gyógyító munkájukon kívül - néhány hatósági feladatot, így többek között a községi iskolák, árvaházak, szegényotthonok, gyógyszertárak közegészségügyi ellenőrzését, a himlőoltások elvégzését stb. Hatósági munkájuk felügyeletét a városi és járási főorvosok végezték, akiknek ez volt a főfoglalkozásuk, de emellett praxist is folytattak. Munkájuk kiterjedt - a községi és körorvosok hatósági munkájának felügyeletén túlmenően - a közkutak, az élelmiszerpiacok felügyeletére, mintavételezésre, az iparvállalatok, az iskolák, a kórházak, a tébolydák ellenőrzésére, valamint a kuruzslás elleni küzdelemre. A városi és járási főorvosok felett állt másodfokon az immár véglegesen is megyei királyi tisztifőorvosnak nevezett hatósági orvos, aki beosztottjainak munkáját felügyelte és hangolta össze, és félévenként részletes jelentést küldött a főispánnak a megye egészségügyi helyzetéről. Jelentős változás történt a rendszer legfelsőbb szervezeteiben is. A törvény ugyanis véglegesen megszüntette az országos főorvosi státust, és helyette a Belügyminisztériumban "Közegészségi (később: Közegészségügyi) Osztályt" létesített, amelynek mindenkori főnöke - előbb miniszteri tanácsosi, később államtitkári rangban - volt tekinthető a magyar egészségügy legfőbb irányítójának. Az osztály első vezetője Zemplén megye kiváló tisztifőorvosa, Chyzer Kornél lett. A hatósági orvosi rendszer szakértelmének és tekintélyének biztosítására vezették be a kötelező - később tanfolyamokkal is összekötött - tisztiorvosi vizsgákat.

Ne higgyük, hogy ezt a kiváló törvényt általános lelkesedés fogadta. Többen kifogásolták annak centralizáló törekvéseit, bürokratikus voltát, eljárásainak szigorúságát. Az ellenvetések arra késztették Fodor Józsefet, hogy tollat ragadjon a törvény védelmében, és mivel írása még ma is aktuális, álljon itt az alábbi részlet.

"Ezen közegészségügyi tekintetben eddigelé annyira elhanyagolt országban ... a legrosszabb statisztikai viszonyok léteznek, mivel nemcsak a gyermekhalandóság sokkal nagyobb, mint másutt, bármely művelt európai államban, de ... a magasabb korúak is nagy számban idő előtt múlnak ki ... (mert) hiányzik a nép nagyobb részében azon érzék, hogy ... egészségére okszerűen ügyeljen. Azért alig lehetne közegészségügyi törvényeinket és rendeleteinket a többi kultúrnépek példáira szabni, amelynek statisztikai viszonyai annyival jobbak a mienknél. Minálunk nagyobb szigor, kemény rendeletek és szakértők általi egyenes vezetés, oktatás és felügyelet szükséges".

Természetesen a törvénynek is meg voltak a hibái. Az első az volt, hogy nem volt egységes tisztiorvosi szolgálat, hanem a hatósági orvosok az önkormányzatok alá voltak rendelve. Így a járási főorvosok a főszolgabíró, a városi főorvosok a polgármester, a megyei tisztifőorvosok a főispánnak voltak "szakközegei", kinevezésük tőlük függött, és csupán javaslatokkal élhettek, amit feletteseik vagy tekintetbe vettek, vagy nem. A másik probléma az volt, hogy a hatósági orvosok nem rendelkeztek hatósági jogkörrel, azaz közvetlenül nem intézkedhettek és szankcionálhattak, hanem a jegyzőkönyveket a megfelelő, erre a célra kijelölt rendészeti hatóságnak kellett átadni. Végül a harmadik - és talán a legsúlyosabb - hiányosság az volt, hogy az akkor már természettudományos alapokon nyugvó közegészségügy nem tudott biztos laboratóriumi hátteret nyújtani a hatósági orvosoknak. Fodor József, aki éles szemmel figyelte az eseményeket, maga is ezt tartotta a törvény végrehajtása legnagyobb fogyatékosságának, és egy "központi észlelde" létesítését szorgalmazta - erre azonban még néhány évtizedig várni kellett. Mindezen hiányosságok ellenére, a szolgálat figyelemre méltó eredményeket ért el a csecsemőhalálozás, valamint a gümőkor, a syphilis, a cholera és a typhus abdominalis halálozás visszaszorítása terén, mindaddig, amíg a magyar egészségügy lassú, de fokozatos fejlődését derékba nem törte az I. világháború. Ismét, és immár harmadszor mindent elölről kellett kezdeni.

A magyar tisztiorvoslás 1920 és 1944 között

A világháború, annak különösen utolsó két esztendeje, az ezt követő belpolitikai események, valamint a trianoni béke következményei súlyos válságba sodorták a magyar közegészségügyet. Előbb az 50.000 áldozatot követelő influenza-járvány, majd annak elvonulása után a tuberculosis, a nemi betegségek, a thyphus abdominalis és a dysentéria eredeti, súlyos formában történő visszatérése, az éhezés és az ezzel együtt járó táplálkozási ártalmak, valamint az ipari betegségek tömeges megjelenése szinte kilátástalanná tették a magyar tisztiorvosi kar működésének eredményességét. Hozzájárult ehhez az is, hogy a felügyelő minisztériumok neve és hatásköre állandóan változott, és minden jó szándék ellenére hiányzott egy tervek alapján dolgozó erélyes központi vezetés. Jól szemlélteti az eseményeket az 1917. évben rendezett Népegészségügyi Kongresszus számos előadása, valamint Scholtz Kornél államtitkár 1924-ben tartott beszámolója, amelyekben hazánk súlyos egészségügyi problémái kaptak hangot.

Ebben az időben - pontosan 1922-ben - jár Johan Béla fiatal patológus az Egyesült Államokban, ahol mint Rockefeller ösztöndíjas a közegészségügyet, a bakteriológiai munkát és az oltóanyag-termelést tanulmányozta, és meggyőződött Fodor József igazáról: hatékony közegészségügyet építeni laboratóriumi háttér nélkül nem lehet. Hazatérése és gondos előkészítése után az akkori nemzetgyűlés 1925-ben elfogadta azt a tervet, hogy a Rockefeller-alap támogatásával alakuljon egy olyan intézmény, amely magas színvonalú laboratóriumi munkával segíti a tisztiorvosi hálózatot, tanfolyamokat szervez a tisztiorvosok és a községi orvosok részére, védőnőket képez az egészségvédelmi feladatok - elsősorban a családok védelmének - ellátására, valamint gyakorlati kutatásokat végez. Az Országos Közegészségügyi Intézetet 1927-ben nyitották meg előbb 7 szakosztállyal, 6 vidéki fiókállomással, és egy védőnőképzővel. Később mind az OKI osztályai, mind a vidéki állomások, mind a védőnőképzők száma növekedett.

Johan Béla 1935-ben távozott az OKI éléről, és mint belügyminisztériumi államtitkár, az egész magyar közegészségügy irányítója lett. Ekkor kezdett hozzá az 1876-os törvény másik hiányosságának, a tisztiorvosi rendszer széttagolódottságának a korrekciójához (harmadik hiányosság kijavítása, a hatósági jogkör megadása továbbra sem sikerült). Az 1939-ben megjelent IX. T. C. "A hatósági orvosi szolgálatról és a közegészségügyi törvények és egyéb rendelkezéseinek módosításáról" címet viseli, és alapelve, hogy bár a városi, a községi és a körorvosi karnak is vannak hatósági feladatai, és a közegészségügy vezérkara, a városi (kerületi) valamint a járási tisztiorvos és a megyei tisztifőorvos továbbra is az önkormányzatok szakközege marad, de a járási tisztiorvosok szakfőnöke már a megyei tisztifőorvos - aki közvetlen utasítást is adhat - míg a megyei tisztifőorvosok szakfőnöke a belügyminiszter (illetve államtitkára), aki nemcsak közvetlen utasítást adhat, de egyben a kinevezés jogát is gyakorolja. Ezzel a tisztiorvosi kar államosítása - ha némi engedménnyel is - de megtörtént.

A törvény célját és a szellemét igyekezett megvilágítani az Országgyűlésben az akkori belügyminiszter Kozma Miklós: "Egyrészt meg kívánom alkotni a tárcám keretében a közegészségügyi irányító csúcsszervezetet, amelynek az OKI integráns része lesz ... Másrészt közelebb kívánom hozni ehhez a központi szervhez az alsóbbfokú perifériás szerveket azáltal, hogy a tisztiorvosi szolgálatot ellátó orvosi kart belevonom az állami státusba".

Szabályozza a törvény a tisztiorvosok kötelességeit is, amelyek túlnyomórészt megegyeznek az 1876-os törvényben lefektetett kötelezettségekkel, de különös hangsúlyt kapott a tuberculosis, a nemi betegségek, az alkoholizmus, a magas csecsemőhalandóság és az egykerendszer (!) elleni küzdelem, a szegények egészségügyi megsegítése, a mentőszolgálat megszervezése. Itt kell megemlítenünk a tisztiorvosi képesítés megszerzéséhez szükséges tisztiorvosi tanfolyam anyagának újjászervezését, valamint a községi orvosok számára tartandó tanfolyamok anyagának kidolgozását.

1940-ben újabb nagyhatású jogszabály született, amely az "1000/1940 BM számú rendelet a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálatról" címet viselte, és a különösen esendő korosztályok védelméről, illetve a népbetegségek elleni szervezett küzdelemről szólt. A rendelet értelmében az országot egészségvédelmi körökre osztották fel, amelyek központjai az egészségházak voltak. A legegyszerűbb esetben az egészségház tanácsadói funkciót látott el, és az épületben kapott helyet a tisztasági fürdő, valamint a védőnő lakása. A következő egészségház-forma már anya és csecsemővédelmi tanácsadással és intézményekkel (szülőszoba, tejkonyha) bővült, akciókat bonyolított le (pl. iskolatej, iskolafogászat) és több egészségvédelmi kört látott el. Az ennél is nagyobb egészségházakban foglalt helyet a tüdőgondozó, a nemibeteggondozó, illetve a szükséges helyeken a trachoma-malária és golyvaállomás, sőt a rendelet már előrevetítette - 60 évvel ezelőtt - a rákszűrőállomások és gondozók létesítését is. Ezzel a rendelettel több száz gyakorló orvost vontak be a megelőző orvosi szolgálatba, míg a védőnők felkeresték a veszélyeztetett családokat, gondozták a csecsemőket, gyermekeket, gümőkórosokat és időskorúakat, továbbá szociális segélyeket igyekeztek szerezni az arra rászorulóknak. Ami azonban számunkra a legfontosabb: a járások területén a járási tisztiorvosok, míg a megye és a törvényhatósági jogú városok egészségvédelmi köreinek legfőbb vezetői a tisztifőorvosok. Ezzel a tisztiorvosi szolgálat egészségügyi rendészeti funkciói kibővültek, és a hatósági orvos a közös cél érdekében közelebb került a gyakorló orvosi feladatokhoz.

Ha végigtekintünk ezen az időszakon, megállapíthatjuk, hogy az immár államosított, laboratóriumi háttérrel rendelkező tisztiorvosi kar rendészeti "szakközegből" a nép egészségének jobbítására munkálkodó felelős szolgálattá alakult. Munkája nyomán sorra alakultak az egészségházak, az egészséges ivóvizet szolgáltató kutak, megvalósult a fertőző betegségek bejelentési rendszere, kötelezővé vált a diphteria ellenes védőoltás, csökkent a tuberculosisban, a venereás betegségekben, a hastífuszban, a lépfenében és a veszettségben elhunytak száma. A magyar egészségügy felszálló íve azonban ismét kettétört a II. világháború viharában. Újból - immár negyedik alkalommal - elölről kellett kezdeni.

A magyar tisztiorvoslás 1945 - 1989 között

A II. világháború leírhatatlan pusztítást hagyott maga után: több száz orvos halt meg, vagy menekült el az országból, a kórházak, gondozók, egészségházak egy része működésképtelenné vált, pusztított az éhezés, a dysenteria, a typhus exanthematicus. Később, az újjáépítés során újabb problémák jelentkeztek: súlyos typhus abdominalis, hepatitis, poliomyelitis és scarlatina járványok váltották egymást, ismét növekedet a gümőkóros és venereás betegségek száma, sokasodtak az alultáplált és golyvás gyermekek, az ipari munkahelyeken nőtt a silicotikusok száma. Szerencsére, a tisztiorvosok egy része a helyén maradt, vagy visszatért, az OKI újból folytatta a tevékenységet, és emberfeletti munkát végeztek az egészségügyi helyzet normalizálására. Munkájukat nagyban segítette, hogy azt egy újjá alakított Népjóléti Minisztérium irányította, és 1949-ben megnyitotta kapuit az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi, valamint az Országos Munkaegészségügyi Intézet. Mindezek ellenére érezhető volt, hogy az 1936-os törvény és az 1940-es rendelet szellemében működő tisztiorvosi rendszer nem lesz hosszú életű és előbb-utóbb sor kerül a magyar közegészségügy szovjet rendszerű átalakítására. Erre nem kellett sokáig várni: előbb az anya- és csecsemővédelem, majd a gümőkor és a venereás betegségek elleni küzdelem, végül az egészségnevelés (akkori nevén: egészségügyi felvilágosítás) vált ki a rendszerből, és 1951-ben megjelent az Állami Közegészségügyi Felügyelet szervezéséről szóló minisztertanácsi rendelet, amelyet a következő évek során újabb rendeletek és utasítások követtek, gyökeresen megváltoztatva a tisztiorvosi rendszert. Nem kívánjuk az olvasót a szervezet kialakulásának egyes fázisaival untatni, csupán a végeredmény lényegét ismertetjük. Ezek szerint a tisztiorvosokat és a tisztifőorvosokat a járásokban, a törvényhatósági jogú városokban, a fővárosi kerületekben az állami közegészségügyi-járványügyi felügyelők váltották fel, akik szakirányítás tekintetében a megyei felügyelőnek, munkájuk tekintetében a tanácsok végrehajtó bizottságainak voltak alárendelve. A megyei felügyelő egyben a megyei Közegészségügyi-Járványügyi Állomásának volt az igazgatója, amely szakosztályokkal és viszonylag jól felszerelt laboratóriumokkal rendelkezett a felügyelők munkájának támogatására. A megyei felügyelő sem volt független: szakmai munkáját az Egészségügyi Minisztérium Közegészségügyi és Járványi Főosztályának főfelügyelője és főfelügyelő helyettesei, míg közigazgatási munkáját a megyei főorvos irányította, akinek a megyei felügyelő csak a helyettese lehetett. Mivel a felügyelők kinevezése, áthelyezése és elbocsátása, az illetékes tanácsok végrehajtó-bizottságának a hatáskörébe tartozott, az új szervezet a tisztiorvosi rendszer 1936-ban törvényileg biztosított egységét és függetlenségét elvesztette, vigasztalásul - történetében első alkalommal - hatósági jogkört kapott. Az átszervezéssel egyidejűleg a tisztiorvosi tanfolyamok és vizsgák helyébe a higiénikus orvosképző tanfolyamok és a közegészségtani-járványtani szakvizsgák léptek, megjelentek a felügyelők leghűbb szövetségesei, a főiskolát végzett közegészségügyi-járványügyi ellenőrök, ugyanakkor a védőnők eltávoztak a rendszerből.

Az ismertetett közegészségügyi-járványügyi hálózat számos előnnyel rendelkezett. Rend, szigorúan meghatározott hierarchia, egységes elveken alapuló laboratóriumi rendszer, lassú, de fokozatos fejlesztés voltak előnyei. Nyilván ennek köszönhető, hogy a hálózatnak az elmúlt 40 esztendő alatt sikerült teljesen felszámolni a diphteriát és a pertusist, a typhus abdominalist és a poliomyelitist, a trachomát és a maláriát, a rachitist és az endémiás cretenizmust, jelentősen csökkenteni a tuberculosisban, hepatitisekben, a golyvában és a silicosisban megbetegedettek számát, csökkenteni a csecsemőhalandóságot, és soha nem tapasztalt szintre - 69,4 évre - növelni a születéskor várható átlagos élettartamot. Ugyanakkor a rendszernek komoly hátrányai is voltak. Ismét megemlítjük a volt tisztiorvosi rendszer függetlenségének az elvesztését, az a tény pedig, hogy a KÖJÁL igazgatója - egyben a megyei felügyelő - a megyei tanács főorvosának egyik helyettese lett, a rendszer tekintélyét nyirbálta meg. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a felügyelet - a gyermek és ifjúságegészségügy kivételével - valamennyi társadalom-egészségügyi funkcióját elvesztette, így az anya-csecsemővédelmet, az időskorúak védelmét, a gümőkor és a nemi betegségek visszaszorítását, a dohányzás, az alkohol- és drog fogyasztás, valamint az öngyilkosság elleni küzdelmet, nem tartozott hatáskörébe a nem fertőző betegségek terjedésének követése és megelőzése sem, és meglazultak kapcsolatai a klinikai orvostudománnyal. Mindez oda vezetett, hogy a magyar közegészségügy fent említett látványos javulása a 60-as évek közepére megtorpant és számos egészségügyi mutató romlani kezdett. Nőtt a keringési, a daganatos, az idült légúti halálozások száma, megdöbbentő számban szedte áldozatait a májzsugor, a 30 éves korban még várható átlagos élettartam férfiaknál 4,2 évvel csúszott vissza és az 1930-as évekéhez vált hasonlóvá. A riasztó jelek hatására a Magyar Tudományos Akadémia 1986 decemberében bizottságot küldött ki a magyar lakosság egészségi állapotára ható tényezők vizsgálatára. A bizottság jelentésében megerősítette a kedvezőtlen mutatókat és azokat a lakosság egészségrontó magatartására, egészségtelen táplálkozására, lakóhelyi és munkahelyi környezetének szennyezettségére vezette vissza, és a megoldást - többek között - egy egészségmegőrző program kidolgozásában és végrehatásában, valamint a közegészségügyi-járványügyi hálózat korszerűsítésében látta. Ugyanabban az esztendőben jelent meg az akkori Szociális és Egészségügyi Minisztérium reform-bizottságának jelentése is, amelyik - ugyancsak többek között - kimondja, hogy "... az egészségpolitika alapjaként kell tekinteni, hogy a preventív medicina bázisa, a közegészségügy megkülönböztetett figyelmet, kiemelt fejlesztést élvezzen". Megérett tehát az idő a közegészségügyi-járványügyi felügyelet reformjára. Ez a reform az 1990-es években vette kezdetét.

A magyar tisztiorvoslás 1990-től

A Magyar Köztársaság első kormánya elhatározta egy korszerű közegészségügyi ellátó, valamint szakfelügyeleti és szakirányítási intézményrendszer létrehozását, és annak megtervezésére egy szakértői bizottságot hozott létre. A megalakult bizottság a következő elvekből indult ki:

1./ Az új szervezet alapvető célkitűzése az legyen, hogy a magyar nép további fogyását megakadályozza, elsősorban az idő előtti halálozás csökkentése révén. Mivel ennek a tevékenységnek a közegészségügyi-járványügyi felügyelet csak egyik - bár igen lényeges - része, az új szervezet nevét úgy kell megváltoztatni, hogy az tükrözze: a nép egészségügyének szolgálatában áll.

2./ A megvalósítás érdekében vissza kell állítani az országos tisztifőorvos által irányított tisztiorvosi rendszert, és abba a közegészségügyi és járványügyi tevékenység mellé ismét be kell vonni az egészségvédelmet, és az egészségügy területén dolgozók szakmai felügyeletét. Egyben új feladatnak kell tekinteni rövid- és hosszú távú népegészségügyi programok kidolgozását és végrehajtásának megszervezését.

3./ Az így felállítandó népegészségügyi és tisztiorvosi szolgálatnak meg kell adni a hármas kiváltságot: az önkormányzatoktól független ún. dekoncentrált szervezetet, a hatósági jogkört, és a laboratóriumi hátteret.

4./ Mindezeknek a kívánalmaknak úgy kell eleget tenni, hogy eközben ne érje kár sem a működő országos intézeteket, sem a KÖJÁL-okat, sem a városi és kerületi közegészségügyi járványügyi felügyeleteket - ellenkezőleg, az új szervezetet a régi, tapasztalt szakemberek és új, az egészségügy eddig más szakterületein dolgozó szakemberek együttes munkájával kell megvalósítani. A feladat sikeres elvégzését van hivatva szolgálni a tisztiorvosi tanfolyamok újraindítása, amely az ismeretek elsajátításán túl összehozza és közös cselekvésre ösztönzi az orvostudomány különböző területeiről ideérkezett szakembereket.

Ezeken az alapelveken nyugodott az 1991-ben született XI. törvény az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatról, valamint a 7/1991 rendelet a szolgálat szervezetéről és működéséről. A törvényt, amely már az első mondataiban világosan leszögezte, hogy a közegészségügyi, járványügyi és egészségvédelmi (egyszóval: népegészségügyi) tevékenység irányítása és felügyelete, valamint az egészségügyi ellátás felügyelete állami feladat, és ennek a feladatnak az ellátását a népjóléti miniszter a közvetlen felügyelete alatt álló szolgálatra bízza, az országgyűlés 1991 március 20-án döntő többséggel elfogadta. A szövegen 1997-ben kisebb - főleg adminisztratív módosítás történt, és az így megújított rendszer működésének alapelvei bekerültek az Egészségügyről szóló 1998 évi CLIV. törvénybe is.

És most vegyük szemügyre a tisztiorvosi szolgálat egyik legfontosabb feladatát, a magyar nép egészségének jobbítását szolgáló népegészségügy program kidolgozását és kivitelét. Az első ilyen program 1994-ben öltött végleges formát, és "a hosszútávú egészségfejlesztési politika alapelveiről szóló program: a népegészségügy prioritásai az ezredfordulóig" címet viselte. A program 2000-ig öt célt tűzött ki, többek között a születéskor várható átlagos élettartam meghosszabbítását, a rokkantságmentes életévek kiterjesztését, a lakosság fogyásának mérséklését. Az öt célt tíz nemzeti feladat és húsz kidolgozott program pont segítségével igyekezett a terv megvalósítani, és megnevezte a cselekvés irányát, a jogi szabályozások szükségességét, valamint a végrehajtásért felelős intézményeket, elsősorban az ÁNTSZ különböző szerveit. Bár a program a továbbiakban nem kapott sem kellő nyilvánosságot, sem kellő anyagi és erkölcsi támogatást, az abban feltüntetett programpontok közül számos megvalósult. Jogszabályok születtek a magzati élet védelmére, az iskolaegészségügyi ellátásra, a kábítószer forgalmazás és fogyasztás szabályozására, a nem dohányzók védelmére, a környezetvédelemre, a kémiai biztonságra - és még folytathatnánk a sort. Megvalósultak a haemophilus influenzae B és a hepatitis B elleni kötelező védőoltások, a megyei intézetekben túlnyomó részében vírus és Chlamydia diagnosztika folyik, és önálló részlegek alakultak a kémiai biztonság kezelésére. Eredménynek tekinthető, hogy a kitűzött céloknak megfelelően alakult a lakosság születéskor várható átlagos élettartama, jelentősen mérséklődött a csecsemőhalandóság, és a vártnak megfelelően csökkent a szív- és érbetegségekben, a légúti betegségekben, a közúti balesetekben és az öngyilkosságokban elhunyt 1-64 éves korúak száma, gyakorlatilag nem fordult elő kötelező védőoltásokkal megelőzhető fertőző betegség, és nem észlelhető növekedés a HIV-fertőzés terjedésében. Ugyanakkor kudarcnak tekinthető, hogy nem mérséklődött, sőt némileg emelkedett a daganatos betegségekben és a májzsugorban elhunyt 1-64 év közötti lakosok száma, nem valósult meg egy megbízható morbiditási információs rendszer szervezése, és bár a lakosság mortalitása valamelyest csökkent, nem sikerült megállítani a népesség fogyását. Mint említettük, a program az elmúlt hét esztendő alatt nem kapta meg a kellő támogatást, mégis örvendetes, hogy részprogramok (nemzeti környezetegészségügyi akcióprogram, nemzeti rákkontroll program, nemzeti stroke program) kidolgozására került sor. Kevésbé örvendetes, hogy az eredeti program következetes véghezvitele és menetközbeni korrekciója helyett újabb és újabb programok láttak napvilágot, így 1997-ben "Egészségünk jövője; az egészség megőrzés stratégiája 2010-ig" 2000-ben "Program az egészségügyi rendszer átalakítására és a nemzet egészségének fejlesztésére" 2001-ben pedig "Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program 2001-2010" címmel. Ami az utóbbit illeti, talán ez áll legközelebb az eredeti, 1994-ben megfogalmazott tervhez, azt számos technikai elemmel egészítette ki, és végrehajtását a tisztiorvosi rendszerre bízta. Az első eredmény az emlődaganatok szűrőrendszerének a megszervezésében mutatkozott, és csak remélni lehet, hogy a program további elemei a tisztiorvosi szolgálat aktív közreműködésével kerülnek megvalósulásra.

Epilógus

A fenti tanulmány kizárólag azzal a céllal íródott, hogy a mai orvostársadalom jobban megismerje a tisztiorvoslás múltját és jelenét, a tisztiorvosi szolgálat tagjai pedig joggal legyenek büszkék elődeikre. A gyakorló orvosok egy része ugyanis még mindig adminisztratív szervezetnek tartja a rendszert, holott az a tény, hogy a himlőoltások, a diphteria oltások a BCG- és a poliomyelitis védőoltások területén, a csecsemőkori methaemoglobinaemiák, a szervezett rachitis, vagy a pneumoconiosisok felszámolásában az elsők voltunk a Föld országai között, hogy oltási rendszerünk és fegyelmünk, védőnői hálózatunk, közegészségügyi és mikrobiológiai laboratóriumi ellátottságunk Európában ma is modell értékű, elsősorban a tisztiorvosi szolgálatnak, illetve elődjeinek köszönhető. Tudományos világunk sem gyakran vesz tudomást a tisztiorvosi hálózatban rejlő erőről, holott csak 1927, az Országos Közegészségügyi Intézet kapuinak megnyitása óta 40 egyetemi tanárt neveztek ki a szolgálat intézeteiből vagy tisztifőorvosi pozícióiból. A magyar történelem írói is gyakran elfeledkeznek arról, hogy nagy nemzeti vereségeinket mindig súlyos járványok és éhezések kísérték, vagy követték - erre a szövegben már többször utaltunk - és a tisztiorvosok áldozatos munkája nélkül nem lett volna újjászületés sem. Így vált a "szegődött szolgák" sora, a magyar tisztiorvosi kar az utolsó 250 éves magyar történelem szerves részévé, a nemzet felemelkedésének ritkán emlegetett egyik motorjává. 

Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat
www.antsz.hu